Szivárványhíd

Elveszteni egy szeretett állatot mindig nehéz. A körülményektől függetlenül mindenki végigmegy a bánat különböző fázisain, s hogy mennyi ideig tart, nincs kőbe vésve, hanem mindenkinek saját természetétől függ. Õk nem csak egyszerű állatok voltak számunkra, hanem a családunk tagjai, a gyermekeink.

Néhányan nincsenek tudatában annak a különleges, erős kapocsnak, mely a házikedvenc és gazdája között feszül, és nem tudnak együttérezni velünk, az elvesztett állatot gyászoló gazdával. A szomorúságból való kilábalásban segít, ha olyan emberek vesznek körbe bennünket, akik odafigyelnek, szeretik az állatokat, és osztoznak a fájdalmunkon.

A legfontosabb, amit emlékezetünkben kell tartanunk, hogy szerettük őket, és ők szerettek minket. Gondoskodtunk róluk, igyekeztünk törődni velük, és figyelni az egészségükre. A fájdalom, amit érzünk, a legjobb bizonyíték arra, mennyire szerettük őket.

Barátunk most már egy békés helyen van, egészségesen, megújulva. Játszik, pattog, makog, és várja az időt, amikor újra találkozhat velünk, és áthaladhatunk a hídon, az örökkévalóságba.

A szivárvány Híd történet

A menyországtól innen van egy hely, amit úgy hívnak: a Szivárvány Híd.

Amikor egy állat, aki közel állt valakihez meghal, a Szivárvány Hídhoz jut. Egy nagy rét terül el a lábánál, hogy minden állat szaladgálhasson, és együtt játszhassanak. Állandóan süt a nap, és elegendő étel, ital található ott, hogy mindenki kényelmesen érezze magát.

Azok az állatok, akik betegek, vagy öregek voltak, visszanyerik egészségüket és életerejüket. Akik megsérültek, sebeik begyógyulnak és olyanok lesznek, mint ahogyan fiatalon ismertük őket.

Az állatok boldogok és elégedettek, kivéve egy dolgot: hiányolják azt a valakit, akit szerettek, akit hátrahagytak.

Minden állat együtt kergetőzik és játszanak, de eljön a nap, amikor valaki egyszer csak megáll, és a távolba tekint. Tekintete elszánt, teste lelkesen reszket. Egyszer csak elszakad a csoporttól, a fű fölött szinte repülve, lábai egyre gyorsabban és gyorsabban viszik előre.

Megpillantja gazdáját, és amikor gazda és hű kedvence végre találkoznak, egymásba kapaszkodnak örömmel, hogy soha ne váljanak el többé. Boldog puszik záporoznak a gazda arcára, újra megsimogathatja imádott kedvence fejét, és újra belenézhet bizalomtól csillogó szemébe, oly rég eltávozott életéből, de soha nem tűnt el szívéből.

Azután átsétálnak a Szivárvány Hídon, együtt...

A Szivárvány Híd

egy Norvég legenda ihletéséből

Az erdő szélén, dombok lábánál,
Buja zöld réten hol idő megáll.
Hol férfi és nő hű barátja fut,
Miután földi idejük lejár.

Mert itt, e- és túlvilág határán,
Hol minden kedvenc nyugalmat talál,
Ezen az aranyló földön, játsznak,
Míg átlépik a szivárvány hidat.

Már nem szenvednek kíntól, bánattól,
Újjászületnek, testük meggyógyul.
Az egészségük ismét a régi,
Csak a régi társ, ami hiányzik.

Szaladnak a füvön, gondtalanul,
Míg egy nap megállnak, szemük keres.
Fülük hegyezik, érzik a szagot,
Majd hirtelen, egyikük elszakad.

Mert tekintetük újra összeér,
Újra együtt vannak, ember és társ.
Egymáshoz futnak, barátok régről,
Elszakadásuk ideje elmúlt.

A szomorúság, és a búbánat,
Örömmé válik a két szívben.
Szeretetben egyesül, örökké,
S áthaladnak a szivárvány hídon.

© 1998 Steve and Diane Bodofsky. Minden jog fenntartva.

© 2005 Gasparin Balázs. Minden jog fenntartva.

Forrás:
http://www.newrainbowbridge.com
http://www.ferret-universe.com/rainbow_bridge/index.asp